Nem volt erőm írni a napokban, a jelen küzdelmei, fájdalmai nagyon meghatároznak, lehúznak, kimerítenek...lehet depresszió ez, nem tudom, de elhagyott a lélek.... pedig voltak szép pillanatok, erőt adó ölelések.

Visszatérve a múltba, ahol abba hagytam. Már egy felszabadultabb Esztert látok, aki 12 éves, elég jól mennek a dolgok vagy nincs kirívó az életében. Anyukája meggyógyult van egy kisöccse is. Épül a házuk, sőt lassan beköltöznek, csendesülnek a ház miatt kialakult viharok. Na és akkor ott hirtelen 7.-es osztálykirándulás előtt nem sokkal besárgul. Az alapbetegségre gondol mindenki, de nem múlik el gyorsan, így fertőző osztályra kerül, ahova még a szülei sem mehetnek be, aztán végül igen, ha jól beöltöznek. Maszk, cipővédő, köpeny a legfőbb emlék mégis az, hogy ölelés sincs. Nem is tudom pontosan meddig vizsgáltak, de eltartott egy pár napig, mire kiderült, hogy nem vagyok fertőző. Az emlék erről meghatározó. A főorvos ugyanis elég teátrális mozdulatokkal vágta le a kilincsről a gézt. Nem fertőző. Már be lehetett jönni hozzám, lehetett látogatni. A kérdőjelek nem nagyon tisztultak az orvosok fejében így az ismeretlen autoimmun került a kórlapokra. Kezelésként pedig elég kemény szteroid kezelés. 

13 évesen egy lánynak egyébként sem sok az önbizalma. Az, hogy szteroid nem is ismerem még akkor. Nem tudom mit fog hozni az életemben csak látom, hogy aggódnak miatta a felnőttek. Először észreveszem, hogy sokkal nagyobb az étvágyam és szépen lassan elkezdek hízni. A vizesedés miatt is, de biztosan fokozza az éhségérzetemet is. Ebben az időben, vagyis előtte van egy nagy szerelmem. Együtt járunk templomba, sokat ministrálunk együtt. Sokat poénkodunk, de ennyi. Van valami a levegőben közöttünk, de még fiatalok vagyunk, az még nem a mostani idők. Ő nem lép én meg még annyira sem. Csak azt tudom, hogy a naplóm tele van a nevével :D. Húsvéti nagyünnepen is végig ministrálunk, az tényleg 5 nap együtt, hosszabb a szertartás, van előkészület is. Szép idők, visszagondolva az egészre tényleg idilli minden. Aztán jön a betegség és keveset találkozunk. Ő végez az általános iskolában és ha jól tudom elkerül Budapestre tanulni. Ritkábban van itthon, de néha össze-összefutunk még vasárnaponként. Párhuzamosan elkezdődik a kezelésem. 
Az emlék örökre belém égett. Sétálunk a misére, úgy emlékszem már tél van, de erre már nem merném a fejemet tenni. Ha jók az emlékeim, talán egy hógolyót dob elém valaki, hátra fordulok és akkor ott egy döbbent arcot látok. Teljesen ledöbben a kinézetemen, vajon mi játszódik le a fejében nem tudom. Nem beszélgettünk akkor és azóta sem sajnos. De akkor ott az a mély csalódás, amit láttam a szemébe bennem marad. Megváltoztam. Más a külsőm és ami még nehezebb a belsőm is. Felnőttek sem tudják kezelni a helyzetet és mindenfélét hebegnek-habognak, amikor rám néznek. 
Szegény srác semmiről sem tehet mégis teljesen felemészti az önbizalmamat ez a jelenet. Azt sem tudom ki vagyok, lehetek-e még így valakié. Néz-e majd rám valaha úgy valaki, mint ő korábban. Bezárom ennek a lehetőségét nagyon sokáig. Türelmetlenül sürgetem az orvosokat, hogy tegyük le ezt a gyógyszert. Egy évig kell szednem. A gyógyszer letevése is olyan mint, amikor a függőknek le kell szoknia. Hát hiába a szervezetnek le kell szoknia. Fokozatosan csökkentik az adatok a nyár folyamán. A nyolcadikos osztálykiránduláson tudom meg ezt a hírt, lehet csökkenteni a gyógyszert. Így a középiskolát már talán úgy kezdhetem, hogy visszaalakul a testem. 

A betegség miatt és amit okozott bennem. Bezárok ebben az időben, az a kamasz lazaság, ami egy éve elindult sehol sincs. Sokat tanulok és nem értem az osztálytársaimat, akik lázadnak és nem is foglalkoznak azzal, hogy iskolát váltunk. Félévvégére elég jól felhúzom az átlagom 4,8 ezzel indítok középiskolai/gimnázium felvételiken. Előkészítőre is járok az egyik iskolába, amit nagyon megkedvelek már barátot is szerzek ezeken az alkalmakon. Együtt üljük végig az előkészítőket és még felvételinél is összefutunk. 

Kéttannyelvú németes osztályba kerülök angolosként. Idegenforgalmat fogok tanulni egy középiskolában. Az átlagom miatt az általános iskolában nem értik a döntésemet. Bármelyik gimnáziumban megállnám a helyem mégsem odamegyek. Hallgatok a felnőttekre jó lesz ez nekem. 
A betegség miatti traumámról írok egy esszét, hittan tanárom kezébe adom, mert Isten élményemet meghatározza a betegség. Belekapaszkodtam az Istenbe ott akkor és megerősített, hogy ő kihozza a legtöbbet ebből. Mindig lesznek hullámvölgyek ebben a kapcsolatban, de inkább azt mondom, hogy ez itt megerősödött. 
Szóval ezzel a lelkülettel, lélekkel és testtel vágok bele a középiskolába. Izgalmas évek jönnek. A szorongás erősödik, minden új. 32 lány és 6 fiú az osztály, ráadásul minimum 5 év lesz. Ennyi már biztosan tudunk. 

Azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen emlékeket hozzak fel, hogy komplex legyen a kép. Maradok még a kisiskolás kornál, ahol egy meghatározó élményem volt 9-10 évesen, amikor barátnőim megvádoltak azzal, hogy pénzt loptam tőlük. Nem sűrűn volt nálam készpénz, nem voltunk az a család, ahol a zsebpénz ismerős lett volna. Egyszer-egyszer azonban, amikor nem volt megoldva a reggelink, néha kaptunk és olyankor nagy örömmel vettetem bele magam a bolt sűrűjébe és számolgattam a forintokat, hogy mire lesz elég. A '90-es évek vége felé még elég jól ki lehetett egy kis pénzből hozni a reggelit, úgyhogy még nasira is maradjon. Valamelyik reggel is így mentem iskolába. Örültem, hogy tudtam egy kis aprót spórolni tetkós rágóra vagy savanyú cukorkára és számolgattam a pénzem a kabátok között. Ugyanis olyan kabát tárolónk volt, aminek az alsó részébe le lehetett ülni. Szóval Eszter ott ült és számolgatta a pénzét. Ez volt vád, hogy pont akkor pont ott más pénzét számolgattam a sajátom mellett. 

Az érzés van meg, hogy hogy tiltakozom még a feltételezés ellen is. Nem is értettem, hogy hogy gondolhattak rólam ilyet, látom, ahogy folynak a könnyeim az arcomon és bizonygatom, hogy nem tettem semmit. De hogy tehettem volna? Abban az időben, ha jól emlékszem a lányok már tudták, hogy iskolát fogok váltani. Később azzal magyaráztam, hogy így könnyebb volt engem elengedni, utálni. Nem tudom, a mai napig nem tudom mi történt. Ők ezt, hogy élték meg. Egy meghatározó pillanat mégis megmaradt. Vallásos családban nevelkedtem, tudták a barátaim is hiszen hétvégén templomba jártunk, ministráltunk a húgommal. Anyukám egy évvel ezelőtt a történés előtt nagyon beteg volt, de erről még mesélek. A jelen sztorihoz viszont hozzátartozik, hogy az öcsémmel volt már terhes. Szóval a "barátnőim" azt mondták, hogy akkor hisznek nekem, ha megesküszöm az anyukám és a még meg nem született öcsém életére. Emlékszem, hogy fel sem tudtam fogni, hogy mit kérnek csak sírtam és szerintem ordítottam is, hogy nem tettem semmit. Végül megesküdtem. Nem loptam. Mai napig nem értem a feltételezést sem. Szerintem ők sem értik, ha visszagondolnának, ha emlékeznének erre. De sokkal valószínűbb, hogy ők már nem is emlékeznek, ha mégis, akkor biztosan nem így.

Visszatérek Anyukám nagy betegségére, mert eléggé meghatározta szorongásaimat. Nem mondanám, hogy erős kötelék volt közöttünk. Sokat vitáztunk, nem értettük egymást. Ha ma visszanézek erre az Eszterre látom, hogy mennyire szüksége lenne az anyai ölelésekre. Biztos kaptam ilyeneket, de valahol mélyen mégsem ez a megélésem. Erősebb a hiányérzet. Már nem hibáztatok ezért senkit. Tudom, hogy nem volt könnyű út anyukámnak sem. Ennek ellenére bennem van az gyermek, aki éhes a szeretetre, elfogadásra, megértésre és ezek közül elég sok hiányérzet marad. Szóval ebben az eleve nehéz kapcsolatban apukám egy mentsváram, egy kapaszkodóm, sokszor cinkostárs. Természetesen ez sem fekete-fehér, de ezt csak sokkal később látom be. Mégis jön egy váratlan betegség, ami mindenkit megráz. Először nem is tudják, vagy csak nekünk gyerekeknek nem mondják, hogy mi is ez pontosan, de súlyos ezt érezzük. Anya nincs otthon sokáig, Apa sokat sír, aggódik, retteg attól, hogy egyedül marad. Valamikor a dolgok közepén megérezzük ezt, hogy ez is egy opció, hogy teljesen elveszítjük anyát. Felfoghatatlan, szerintem nem is értjük, fogjuk fel. Kerestem most iskolai emléket ebben az időben, semmi nem jut eszembe. Valószínűleg teljesen lényegtelen volt minden más. Aztán anyát megműtötték, nagyon hosszú idő volt a lábadozás és amire újra örülhettünk, hogy otthon van velünk, Igyekeztünk jó gyerekek lenni ebben az időben, de nincs sok emlékem, hogy hogyan éltük túl. A halál ekkor nagyon közel jött, közelebb, mint papám halálánál, pedig az is nagyon sokkoló és mély élmény volt. Mai napig megvan a kép a fejemben, hogy vasárnap felkeltünk tudtuk, hogy családi ebédre megyünk a nagyszülőkhöz. Apukám mégsem volt ott reggel, teljesen szokatlan volt. Anyukámmal és a húgommal sírtunk a nappaliban az ágyukon. Ez az emlék. Papához eléggé kötődtünk, szerettünk vele játszani, nem sokat beszélt velünk, de éreztük, hogy mennyire szeret minket. Első lány unokái voltunk. Látom a szemét, ahogy ránk néz és látom, hogy imád minket. Rosszcsontok voltunk, ő pedig élvezte, hogy csipkedhet minket, hogy rajongunk érte. Apával fura volt a kapcsolata nem is sok mindenre emlékszem. Ma már sok mindent tudok és látok ebből a nehéz kapcsolatból. Örülnék, ha apukám meg tudná ezt dolgozni. Saját magáért és az öcsémmel való kapcsolatáért is. 
Visszatérve anyához, túlélte ezt is, mert ő az egyik legnagyobb túlélő a családban, akit ismerek. Túlélte és egy évre rá még életet is adott az öcsémnek. Az öcsém, aki két lány után érkezett plusz egy ilyen betegség után maga volt a megváltás. Mindenki kényeztette, babusgatta. Anyai ágon az első fiú unoka. Mindenki rajongott érte. Mi a tesómmal már 11 és 9 évesek voltunk, amikor született. Mielőtt felfejtem ezt az élethelyzetet szeretném leírni a húgommal való kapcsolatomat. 

1,5 éves voltam, amikor megszületett. Van egy fotó, ahol durcásan állok az ágy előtt, amin fekszik ez a kis újszülött. Két lány, kis korkülönbség. Alapélményem, hogy vékonyabb, szebb, okosabb, bátrabb nálam. Gyorsabban tanul, szeret szerepelni, hangosabb és színesebb. Sokat játszunk és talán sokszor elég jól el is vagyunk együtt, de sokszor mély a szakadék. Sok a rosszérzés, a gyűlölet, a versengés. Ma már látom mennyire felesleges az egész, de akkor ott erősíti a szorongásaimat, a félelmeimet, a megnemértettséget. Olyan dolgokat is rá tudok pakolni, amihez semmi köze. Egyszer nagyon-nagyon megbánom fizikailag is. Fájdalmas most erre gondolni, mennyit szenvedhetett miattam. Mennyit szenvedtünk egymás miatt. Aztán amikor talán kicsit jobb lett, akkor kaptunk egy öcsikét. Vele együtt pedig az egyik legnagyobb terhét a családunknak, elkezdtek családi házat építeni a szüleink. 
A legtöbb anyagi jellegű traumám ebből az időszakból jön. Sok-sok veszekedés, teljesen érthetetlen feszültség. Sokat vagyok a kisöcsémmel, szeretem nézni, ahogy fejlődik, de a levegő körülöttünk egyre furcsább. Rossz és nehéz idők járnak ránk. El kellene adni a lakást, amiben lakunk, hogy tudják folytatni az építkezést, de nagyon rossz a piac. Annyi az emlék, hogy nagyon rossz áron megy el a lakás és mivel még nincs kész a ház, albérletbe kell mennünk. Közben egyébként iskolát is váltottunk, ami hozott egyfajta békét az életünkbe. Azért azt érezzük, hogy sok a változás egyszerre. 
Nagyon furcsa volt új helyre beilleszkedni, de közben nagyon gyorsan ment. Eléggé elfogadó közeg volt. A felvételi beszélgetés megmaradt. Szerettem volna az osztályon belül énektagozatra menni, meghallgattak nem választottak be másik út a művészet volt. Mutattam korábbi rajzaimat, nem győztem meg őket erre tisztán emlékszem. Még a régebbi iskolámban olyan rajztanárom volt, akit nagyon profinak tartottam, sokat követelt és az emlékem az, hogy semmisem nyerte el a tetszését, amit csináltam. De az sem maradt meg, hogy bárkitől elájult volna. Mindenesetre volt egy egyiptomi fáraós képem, amire nagyon büszke voltam. Sokat dolgoztam rajta apával, gondoltam ezt viszem el a felvételire. Nagyon meglepődtem, hogy nem arattam vele sikert. Ma már látom, hogy teljesen görcsös megfelelés volt az egészben és nekem sem tetszene. Akik szemben ültek vele sokkal nagyobb művészi szabadsághoz szoktak és utólag örülök, hogy nem láttak semmi jót abban a képben. Mégis rajzszakos lettem. Izgalmas időszak volt ott tanulni és azt hiszem igazán jó volt pont ott kamasznak lenni. Volt lehetőségünk kitörni, sok mindent nem értettek meg a felnőttek, de nem emlékszem arra, hogy a legrosszabb embernek éreztük volna magunkat. Itt is alakultak fontos barátságok. Azt hiszem ebben az időben a szorongásom átalakult kicsit. A húgom még mindig tehetségesebb, sikeresebb volt ebben az új közegben, de már talán én sem éreztem magam annyira egyedül. Az első igazi több napot ottalvós osztálykirándulás csodás élmény volt. Kezdtem végre kinyílni. Többször volt már jó abban a közösségben lenni, mint otthon. Különleges érzés volt. Hetedik év vége felé, azonban váratlan dolog zavarta meg az életet. Ezzel fogom folytatni a történetet. 

Hol is kezdjem? Érdekes volt anno megtanulni irodalom órán az in medias res kifejezést, hogy rögtön a dolgok közepébe vágni igen izgalmas. Lehet most is az lenne, de azt gondolom mégis maradjunk az időrendnél kedves olvasó, mert így fogsz megismerni és talán átérezni az utat, amit járok. Nem tudom még múlt időben írni, majd talán egyszer, de még a jelenem is ugyanez. 

Kezdem azzal a ténnyel, hogy már a születésem kusza volt, korábban jöttem. 7 hónapra és alig 1.5kg-san születtem. Anyukám sokáig nem lehetett velem, azokban az időkben teljesen más protokoll működött és hát ez volt a sorsunk, hogy már az első percben elszakítsanak. Nehéz kezdet, sok aggódás, de összeszedtem magam, nem hagytam, hogy máshogy legyen. Apai ágon örökletes betegséggel jöttem a világra. Szerencsére nem kell nagyon megijedni, ez a betegség elég jól kezelhető és karbantartható. Mégis 1988-ban sok mindent meghatározott ez a kezdet. Ez a betegség, azért nem az első perctől kezdve volt jelen, de kb. 3 évesen már bizonyítható volt. Az alapja ennek a betegségnek, hogy más alakúak a vörösvértestek, ezért gyorsabban elhalnak, kevesebben vannak és nem túl erősek. Nem vagyok orvos - bár lassan már kijárna egy névleges cím, de ne rohanjunk ennyire előre - így ezt nem részletezem tovább csak amennyire muszáj. A betegség érinti a lépet és különös módon az epére is hatással van. Elég sűrűn járunk megfigyelésre, ami vérvételt és hasi ultrahangot jelent. Minden betegség hosszabban elhúzódik és nagyobb nyomot hagyhat a szervezetemben, ezért figyelnek rám eléggé. Talán egy hosszabb kórházi időszak van a nagyon kiskori emlékek között, de ami meghatározóbb az az aggódás. 
Valahogy így kezdődött, egy fura - orvosok által is alig ismert - betegség és mindenféle családi rossz emlékek, amik körbelengték ezt a betegséget. 
Volt egy különlegessége ennek a helyzetnek. Közös idő jelentett a szülőkkel. Iskolából kikérés, éhgyomri vérvétel és ultrahang miatt mindig jutalom közös reggeli. Ez a szokás megvan a mai napig, jutalmazom magam minden éhgyomros vérvételnél. Közben mai fejjel már elgondolkodtat, hogy mennyire volt rossz nekem. Persze voltak nagyon kellemetlen tünetei ennek a betegségnek. Például hogy az epénket támadja először, ez azt jelenti, hogy már 3-4 éves korunkban is simán be tudott görcsölni az epénk egy-egy nehezebb étel miatt. Az epegörcs elég durva, gyerek fejjel érthetetlen, ahogy összehúz a gyomorszájnál és kiegyenesedni sem tudsz. Szorítja a gyomrod, te pedig abban reménykedsz, hogy nem fogsz hányni, aztán idősebb fejjel már inkább szeretnéd, hogy kijöjjön. 
Szóval elég sok ilyen gyomorgörcsös, hányós emlékem van. Az egyik legmeghatározóbb, amikor a frissen elkészült nappalinkban vagyunk én pedig a sarokban magzatpózban próbálom túlélni az aktuális görcsöt. A többiek örülnek a szép háznak. Na, de ne szaladjunk ennyire előre. 
A szemem egy kicsit sárgább szintén a betegség miatt, ezt már kisiskolásként is magyarázni kell. Az összes pedagógus rögtön fertőző májgyulladást akar nálam diagnosztizálni. Mindenkit megnyugtatok, hogy nem fertőző és minden rendben. Azért a '90-es években maradjunk annyiban, hogy nem nagyon hisznek el ilyen dolgokat a tanárok egy 8-9 évesnek. Ahogy a testnevelés órán sem hiszik el, hogy nem megy a futás. Pedig a vörösvértestszámom nem azonos a többiekével, tehát nincs is annyi véroxigén szintem...de persze mindenki csak a kifogást keresi a dolgokban. Mindezek mellett kissé duci is vagyok, ami persze nem előny. Mai szemmel ránézek erre a kislányra és látom, hogy teljesen rendben van. Még, ha hagynák is élni és nem frusztrálnák, akkor lehet nem is keresné a boldogságot az evésben, de hozza a családi mintát és legalább egy jót eszik általában, mindig. Szóval van felesleg, persze, de majd változik minden. Szóval mai szemmel ez a gyerek egy merő szorongás már nagyon kicsi korától. Szeretne megfelelni a szüleinek, a pedagógusainak, a testévérének, a nagyszüleinek, mindenkinek. Persze nem megy , de sajnos ezt még nagyon sokáig nem tudja. 
Csak az a megélés, hogy minden zavaros, fura és szorongató. Grecsó Krisztiánt idézve a "szomorú-izgulás" állandó. Nem vet fel minket a pénz, dédnagymamával lakunk együtt és 1.5 évvel a születésem után már jön a húgom is, így kicsi panelban osztozunk a nappalin a szüleimmel. Elég sokáig.
A szorongás megjelenik az első osztályban már az írás, olvasás nehézségeinél. Egy szívbe markoló emlékem az, amikor nem használhattunk radírt, hiszen még csak betűket formáltunk épp. Annyira nem tetszett, amit kreáltam, hogy nem bírtam elviselni. Valamelyik osztálytársam mutatta, hogy benyálazta az ujját és elkezdte dörzsölni a papírt és máris javítani tudta a csúfságot. Hát nekem több sem kellett, annyira satíroztam, hogy kilukasztottam a könyvet. Ezt persze észrevették. A tanító és a szüleim is leszidtak. Érthetetlen volt, hiszen nekik akartam, hogy jó legyen, amit csinálok, de javítani nem volt lehetőségem.
Látom magam előtt a 8 éves Esztert, aki semmit nem ért. Az egész élete furi ezzel a betegséggel, ami néha jön, néha erősebb, sok helyen hat rá az életben, de a legtöbbször, azért jól van. Sokat aggódik, hogy elveszti a szüleit, hogy egyedül marad, hogy nem felel meg a világban. Ez a rejtélyes betegség nem tiszta, hogy mit tud vele kezdeni csak sodródik a sajnálatban, abban, hogy mennyire "kell" emiatt szenvedni, de nem tudja és nem ismeri az igazi arcát ennek a betegségnek. Ez egy alapot ad a frusztráltságnak, amit nagyon sokáig nem lát, csak egyet tud, érez a legelső perctől, hogy küzdeni, harcolni kell az életért. 
Mindezek mellett göndör a haja, amit kiskorától kezdve fésülnek. Minden reggel kifésülnek. Nagymamától öröklődött ez is. Mégsem tudják kezelni - de még ezt sem tudja - így minden hajmosás egy tortúra. Sok könnyel, fájdalommal. A jelszó pedig: a szépségért szenvedni kell. Bárcsak legalább elhinném, hogy szép vagyok, akkor még lehet értelme is lenne, de így nincs. Annyit tudok csak, hogy szinte minden idősebb nő féltékeny a hajamra. Mindenki irigyli, de tényleg. Sokan azt feltételezik , hogy nem is igazi - szüleim ezeket a köröket már jól kezelik és viccelnek, hogy persze éjjelente hajcsavarózzák a hajunkat.
A frusztrációk nem csak az iskolában, de otthon is jelen vannak. Főleg az alvással kapcsolatban. Nagyon nehéz ezt leírni, de nagyon sok álmatlan éjszaka és családon belüli harc az emlék. Még nagyszülőknél sem szeretek maradni csak otthon jó, de sokszor még az sem elég. Közelségre vágyom, arra, hogy átöleljenek, hogy megértsék, hogy nehéz. Legtöbb emlékem mégis a megnemértettség, az elnemfogadás. Senkisem érti miért nem alszom, sokszor már akkor sem megy, amikor mellém fekszenek, amikor ott vannak. Már nem elég. Feszültség, feszültséget szül, erősít a tomboló szorongást. 
Most idáig jutottam, de szeretném kifejteni, hogy miért ez a blog címe, így ha még úgy látod érdekel, akkor kövess végig az úton. Azt azonban szeretném leszögezni, hogy ezt most magam miatt írom elsősorban. Feldolgozás és feloldozás saját magamtól, saját magamnak. Nem sajnálatra van szükségem csak arra, hogy megértsem, hogy miért vagyok így ezen az úton. Szóval alakul :) légy nyitott, nem ígérek sem összeszedettséget, sem nagy írói mozzanatokat, annál több őszinteséget és egyszerűséget.

Tegnap megírtam az első "fejezetet" és ma mégis kitöröltem, hogy felvezessem a történetet.

Eszter vagyok, idén már 37 éves leszek, szerencsére az év végén. Az éveim száma az utóbbi években kezdett el nagyon frusztrálni és ennek oka, hogy még mindig nincs gyermekem. Tudom sokan vannak ezzel így, azonban ennek fájdalmas útja, nehézsége és feldolgozása miatt kezdem most el írni ezt a blogot. A cím "Ha egy kicsit tovább bírta volna" egy orvosi köröm mondata volt, ki fogom fejteni ígérem, hiszen, amikor elhangzott ez a mondat tudtam, hogy nem maradhatok tovább csendben, valahogy dolgoznom kell magamon és azon, ahol most vagyok. 

Jelenleg az életem legnagyobb kudarcaként élem meg az élethelyzetünket. Szerencsémre és szerencsétlenségemre nem vagyok egyedül ebben a folyamatban. Férjem a legnagyobb támaszom, próbál kitartani mellettem és a helyzetünk mellett. Nem tudnám érte hibáztatni, ha egyszer feladná, egyelőre nem teszi. Nélküle már nem élnék, de erről is, majd bővebben.

Szóval ez a blog, azért született, hogy kiírhassam az eddigi életem fájdalmait, küzdelmeit, vívódásait. Szeretném letenni a múlt sebeit. Keményen dolgoztam már ezeken, azonban az utóbbi évek orvosi körei fel-felsértették ezeket és néha újra olyan erővel tudnak uralni, amit nem tudok kezelni. Így jött az írás. Amikor írtam ezekről a fájdalmakról, érzelmekről, megélésekről akkor le tudtam csendesedni, el tudtam fogadni vagy akár még újra fel is tudtam kelni a porból. 

Lehet, hogy ezzel fogom tudni lezárni ezt az életszakaszt, ezt a küzdést a vágyott gyermekért. Nem tudom még merre visz az út, de írnom kell.
Nem lesz irodalmi mű, nem lesz jól megszerkesztett, nyelvtanilag mindig korrekt, ezért elnézést kérek. A jelenben és ebben az írásban fontosabb, hogy magam legyek, akit nem kötnek ezek a dolgok. Köszönöm, ha ezt megérted. Első sorban magamnak írom, hogy legyen egy elfogadásom, egy mély megélésem. Nem sajnálatra vágyom, együttérzésre annál inkább, de hagyom, hogy alakuljon, alakuljak a szavak által.