Nem volt erőm írni a napokban, a jelen küzdelmei, fájdalmai nagyon meghatároznak, lehúznak, kimerítenek...lehet depresszió ez, nem tudom, de elhagyott a lélek.... pedig voltak szép pillanatok, erőt adó ölelések.

Visszatérve a múltba, ahol abba hagytam. Már egy felszabadultabb Esztert látok, aki 12 éves, elég jól mennek a dolgok vagy nincs kirívó az életében. Anyukája meggyógyult van egy kisöccse is. Épül a házuk, sőt lassan beköltöznek, csendesülnek a ház miatt kialakult viharok. Na és akkor ott hirtelen 7.-es osztálykirándulás előtt nem sokkal besárgul. Az alapbetegségre gondol mindenki, de nem múlik el gyorsan, így fertőző osztályra kerül, ahova még a szülei sem mehetnek be, aztán végül igen, ha jól beöltöznek. Maszk, cipővédő, köpeny a legfőbb emlék mégis az, hogy ölelés sincs. Nem is tudom pontosan meddig vizsgáltak, de eltartott egy pár napig, mire kiderült, hogy nem vagyok fertőző. Az emlék erről meghatározó. A főorvos ugyanis elég teátrális mozdulatokkal vágta le a kilincsről a gézt. Nem fertőző. Már be lehetett jönni hozzám, lehetett látogatni. A kérdőjelek nem nagyon tisztultak az orvosok fejében így az ismeretlen autoimmun került a kórlapokra. Kezelésként pedig elég kemény szteroid kezelés. 

13 évesen egy lánynak egyébként sem sok az önbizalma. Az, hogy szteroid nem is ismerem még akkor. Nem tudom mit fog hozni az életemben csak látom, hogy aggódnak miatta a felnőttek. Először észreveszem, hogy sokkal nagyobb az étvágyam és szépen lassan elkezdek hízni. A vizesedés miatt is, de biztosan fokozza az éhségérzetemet is. Ebben az időben, vagyis előtte van egy nagy szerelmem. Együtt járunk templomba, sokat ministrálunk együtt. Sokat poénkodunk, de ennyi. Van valami a levegőben közöttünk, de még fiatalok vagyunk, az még nem a mostani idők. Ő nem lép én meg még annyira sem. Csak azt tudom, hogy a naplóm tele van a nevével :D. Húsvéti nagyünnepen is végig ministrálunk, az tényleg 5 nap együtt, hosszabb a szertartás, van előkészület is. Szép idők, visszagondolva az egészre tényleg idilli minden. Aztán jön a betegség és keveset találkozunk. Ő végez az általános iskolában és ha jól tudom elkerül Budapestre tanulni. Ritkábban van itthon, de néha össze-összefutunk még vasárnaponként. Párhuzamosan elkezdődik a kezelésem. 
Az emlék örökre belém égett. Sétálunk a misére, úgy emlékszem már tél van, de erre már nem merném a fejemet tenni. Ha jók az emlékeim, talán egy hógolyót dob elém valaki, hátra fordulok és akkor ott egy döbbent arcot látok. Teljesen ledöbben a kinézetemen, vajon mi játszódik le a fejében nem tudom. Nem beszélgettünk akkor és azóta sem sajnos. De akkor ott az a mély csalódás, amit láttam a szemébe bennem marad. Megváltoztam. Más a külsőm és ami még nehezebb a belsőm is. Felnőttek sem tudják kezelni a helyzetet és mindenfélét hebegnek-habognak, amikor rám néznek. 
Szegény srác semmiről sem tehet mégis teljesen felemészti az önbizalmamat ez a jelenet. Azt sem tudom ki vagyok, lehetek-e még így valakié. Néz-e majd rám valaha úgy valaki, mint ő korábban. Bezárom ennek a lehetőségét nagyon sokáig. Türelmetlenül sürgetem az orvosokat, hogy tegyük le ezt a gyógyszert. Egy évig kell szednem. A gyógyszer letevése is olyan mint, amikor a függőknek le kell szoknia. Hát hiába a szervezetnek le kell szoknia. Fokozatosan csökkentik az adatok a nyár folyamán. A nyolcadikos osztálykiránduláson tudom meg ezt a hírt, lehet csökkenteni a gyógyszert. Így a középiskolát már talán úgy kezdhetem, hogy visszaalakul a testem. 

A betegség miatt és amit okozott bennem. Bezárok ebben az időben, az a kamasz lazaság, ami egy éve elindult sehol sincs. Sokat tanulok és nem értem az osztálytársaimat, akik lázadnak és nem is foglalkoznak azzal, hogy iskolát váltunk. Félévvégére elég jól felhúzom az átlagom 4,8 ezzel indítok középiskolai/gimnázium felvételiken. Előkészítőre is járok az egyik iskolába, amit nagyon megkedvelek már barátot is szerzek ezeken az alkalmakon. Együtt üljük végig az előkészítőket és még felvételinél is összefutunk. 

Kéttannyelvú németes osztályba kerülök angolosként. Idegenforgalmat fogok tanulni egy középiskolában. Az átlagom miatt az általános iskolában nem értik a döntésemet. Bármelyik gimnáziumban megállnám a helyem mégsem odamegyek. Hallgatok a felnőttekre jó lesz ez nekem. 
A betegség miatti traumámról írok egy esszét, hittan tanárom kezébe adom, mert Isten élményemet meghatározza a betegség. Belekapaszkodtam az Istenbe ott akkor és megerősített, hogy ő kihozza a legtöbbet ebből. Mindig lesznek hullámvölgyek ebben a kapcsolatban, de inkább azt mondom, hogy ez itt megerősödött. 
Szóval ezzel a lelkülettel, lélekkel és testtel vágok bele a középiskolába. Izgalmas évek jönnek. A szorongás erősödik, minden új. 32 lány és 6 fiú az osztály, ráadásul minimum 5 év lesz. Ennyi már biztosan tudunk.