Hol is kezdjem? Érdekes volt anno megtanulni irodalom órán az in medias res kifejezést, hogy rögtön a dolgok közepébe vágni igen izgalmas. Lehet most is az lenne, de azt gondolom mégis maradjunk az időrendnél kedves olvasó, mert így fogsz megismerni és talán átérezni az utat, amit járok. Nem tudom még múlt időben írni, majd talán egyszer, de még a jelenem is ugyanez. 

Kezdem azzal a ténnyel, hogy már a születésem kusza volt, korábban jöttem. 7 hónapra és alig 1.5kg-san születtem. Anyukám sokáig nem lehetett velem, azokban az időkben teljesen más protokoll működött és hát ez volt a sorsunk, hogy már az első percben elszakítsanak. Nehéz kezdet, sok aggódás, de összeszedtem magam, nem hagytam, hogy máshogy legyen. Apai ágon örökletes betegséggel jöttem a világra. Szerencsére nem kell nagyon megijedni, ez a betegség elég jól kezelhető és karbantartható. Mégis 1988-ban sok mindent meghatározott ez a kezdet. Ez a betegség, azért nem az első perctől kezdve volt jelen, de kb. 3 évesen már bizonyítható volt. Az alapja ennek a betegségnek, hogy más alakúak a vörösvértestek, ezért gyorsabban elhalnak, kevesebben vannak és nem túl erősek. Nem vagyok orvos - bár lassan már kijárna egy névleges cím, de ne rohanjunk ennyire előre - így ezt nem részletezem tovább csak amennyire muszáj. A betegség érinti a lépet és különös módon az epére is hatással van. Elég sűrűn járunk megfigyelésre, ami vérvételt és hasi ultrahangot jelent. Minden betegség hosszabban elhúzódik és nagyobb nyomot hagyhat a szervezetemben, ezért figyelnek rám eléggé. Talán egy hosszabb kórházi időszak van a nagyon kiskori emlékek között, de ami meghatározóbb az az aggódás. 
Valahogy így kezdődött, egy fura - orvosok által is alig ismert - betegség és mindenféle családi rossz emlékek, amik körbelengték ezt a betegséget. 
Volt egy különlegessége ennek a helyzetnek. Közös idő jelentett a szülőkkel. Iskolából kikérés, éhgyomri vérvétel és ultrahang miatt mindig jutalom közös reggeli. Ez a szokás megvan a mai napig, jutalmazom magam minden éhgyomros vérvételnél. Közben mai fejjel már elgondolkodtat, hogy mennyire volt rossz nekem. Persze voltak nagyon kellemetlen tünetei ennek a betegségnek. Például hogy az epénket támadja először, ez azt jelenti, hogy már 3-4 éves korunkban is simán be tudott görcsölni az epénk egy-egy nehezebb étel miatt. Az epegörcs elég durva, gyerek fejjel érthetetlen, ahogy összehúz a gyomorszájnál és kiegyenesedni sem tudsz. Szorítja a gyomrod, te pedig abban reménykedsz, hogy nem fogsz hányni, aztán idősebb fejjel már inkább szeretnéd, hogy kijöjjön. 
Szóval elég sok ilyen gyomorgörcsös, hányós emlékem van. Az egyik legmeghatározóbb, amikor a frissen elkészült nappalinkban vagyunk én pedig a sarokban magzatpózban próbálom túlélni az aktuális görcsöt. A többiek örülnek a szép háznak. Na, de ne szaladjunk ennyire előre. 
A szemem egy kicsit sárgább szintén a betegség miatt, ezt már kisiskolásként is magyarázni kell. Az összes pedagógus rögtön fertőző májgyulladást akar nálam diagnosztizálni. Mindenkit megnyugtatok, hogy nem fertőző és minden rendben. Azért a '90-es években maradjunk annyiban, hogy nem nagyon hisznek el ilyen dolgokat a tanárok egy 8-9 évesnek. Ahogy a testnevelés órán sem hiszik el, hogy nem megy a futás. Pedig a vörösvértestszámom nem azonos a többiekével, tehát nincs is annyi véroxigén szintem...de persze mindenki csak a kifogást keresi a dolgokban. Mindezek mellett kissé duci is vagyok, ami persze nem előny. Mai szemmel ránézek erre a kislányra és látom, hogy teljesen rendben van. Még, ha hagynák is élni és nem frusztrálnák, akkor lehet nem is keresné a boldogságot az evésben, de hozza a családi mintát és legalább egy jót eszik általában, mindig. Szóval van felesleg, persze, de majd változik minden. Szóval mai szemmel ez a gyerek egy merő szorongás már nagyon kicsi korától. Szeretne megfelelni a szüleinek, a pedagógusainak, a testévérének, a nagyszüleinek, mindenkinek. Persze nem megy , de sajnos ezt még nagyon sokáig nem tudja. 
Csak az a megélés, hogy minden zavaros, fura és szorongató. Grecsó Krisztiánt idézve a "szomorú-izgulás" állandó. Nem vet fel minket a pénz, dédnagymamával lakunk együtt és 1.5 évvel a születésem után már jön a húgom is, így kicsi panelban osztozunk a nappalin a szüleimmel. Elég sokáig.
A szorongás megjelenik az első osztályban már az írás, olvasás nehézségeinél. Egy szívbe markoló emlékem az, amikor nem használhattunk radírt, hiszen még csak betűket formáltunk épp. Annyira nem tetszett, amit kreáltam, hogy nem bírtam elviselni. Valamelyik osztálytársam mutatta, hogy benyálazta az ujját és elkezdte dörzsölni a papírt és máris javítani tudta a csúfságot. Hát nekem több sem kellett, annyira satíroztam, hogy kilukasztottam a könyvet. Ezt persze észrevették. A tanító és a szüleim is leszidtak. Érthetetlen volt, hiszen nekik akartam, hogy jó legyen, amit csinálok, de javítani nem volt lehetőségem.
Látom magam előtt a 8 éves Esztert, aki semmit nem ért. Az egész élete furi ezzel a betegséggel, ami néha jön, néha erősebb, sok helyen hat rá az életben, de a legtöbbször, azért jól van. Sokat aggódik, hogy elveszti a szüleit, hogy egyedül marad, hogy nem felel meg a világban. Ez a rejtélyes betegség nem tiszta, hogy mit tud vele kezdeni csak sodródik a sajnálatban, abban, hogy mennyire "kell" emiatt szenvedni, de nem tudja és nem ismeri az igazi arcát ennek a betegségnek. Ez egy alapot ad a frusztráltságnak, amit nagyon sokáig nem lát, csak egyet tud, érez a legelső perctől, hogy küzdeni, harcolni kell az életért. 
Mindezek mellett göndör a haja, amit kiskorától kezdve fésülnek. Minden reggel kifésülnek. Nagymamától öröklődött ez is. Mégsem tudják kezelni - de még ezt sem tudja - így minden hajmosás egy tortúra. Sok könnyel, fájdalommal. A jelszó pedig: a szépségért szenvedni kell. Bárcsak legalább elhinném, hogy szép vagyok, akkor még lehet értelme is lenne, de így nincs. Annyit tudok csak, hogy szinte minden idősebb nő féltékeny a hajamra. Mindenki irigyli, de tényleg. Sokan azt feltételezik , hogy nem is igazi - szüleim ezeket a köröket már jól kezelik és viccelnek, hogy persze éjjelente hajcsavarózzák a hajunkat.
A frusztrációk nem csak az iskolában, de otthon is jelen vannak. Főleg az alvással kapcsolatban. Nagyon nehéz ezt leírni, de nagyon sok álmatlan éjszaka és családon belüli harc az emlék. Még nagyszülőknél sem szeretek maradni csak otthon jó, de sokszor még az sem elég. Közelségre vágyom, arra, hogy átöleljenek, hogy megértsék, hogy nehéz. Legtöbb emlékem mégis a megnemértettség, az elnemfogadás. Senkisem érti miért nem alszom, sokszor már akkor sem megy, amikor mellém fekszenek, amikor ott vannak. Már nem elég. Feszültség, feszültséget szül, erősít a tomboló szorongást. 
Most idáig jutottam, de szeretném kifejteni, hogy miért ez a blog címe, így ha még úgy látod érdekel, akkor kövess végig az úton. Azt azonban szeretném leszögezni, hogy ezt most magam miatt írom elsősorban. Feldolgozás és feloldozás saját magamtól, saját magamnak. Nem sajnálatra van szükségem csak arra, hogy megértsem, hogy miért vagyok így ezen az úton. Szóval alakul :) légy nyitott, nem ígérek sem összeszedettséget, sem nagy írói mozzanatokat, annál több őszinteséget és egyszerűséget.