Tegnap megírtam az első "fejezetet" és ma mégis kitöröltem, hogy felvezessem a történetet.

Eszter vagyok, idén már 37 éves leszek, szerencsére az év végén. Az éveim száma az utóbbi években kezdett el nagyon frusztrálni és ennek oka, hogy még mindig nincs gyermekem. Tudom sokan vannak ezzel így, azonban ennek fájdalmas útja, nehézsége és feldolgozása miatt kezdem most el írni ezt a blogot. A cím "Ha egy kicsit tovább bírta volna" egy orvosi köröm mondata volt, ki fogom fejteni ígérem, hiszen, amikor elhangzott ez a mondat tudtam, hogy nem maradhatok tovább csendben, valahogy dolgoznom kell magamon és azon, ahol most vagyok. 

Jelenleg az életem legnagyobb kudarcaként élem meg az élethelyzetünket. Szerencsémre és szerencsétlenségemre nem vagyok egyedül ebben a folyamatban. Férjem a legnagyobb támaszom, próbál kitartani mellettem és a helyzetünk mellett. Nem tudnám érte hibáztatni, ha egyszer feladná, egyelőre nem teszi. Nélküle már nem élnék, de erről is, majd bővebben.

Szóval ez a blog, azért született, hogy kiírhassam az eddigi életem fájdalmait, küzdelmeit, vívódásait. Szeretném letenni a múlt sebeit. Keményen dolgoztam már ezeken, azonban az utóbbi évek orvosi körei fel-felsértették ezeket és néha újra olyan erővel tudnak uralni, amit nem tudok kezelni. Így jött az írás. Amikor írtam ezekről a fájdalmakról, érzelmekről, megélésekről akkor le tudtam csendesedni, el tudtam fogadni vagy akár még újra fel is tudtam kelni a porból. 

Lehet, hogy ezzel fogom tudni lezárni ezt az életszakaszt, ezt a küzdést a vágyott gyermekért. Nem tudom még merre visz az út, de írnom kell.
Nem lesz irodalmi mű, nem lesz jól megszerkesztett, nyelvtanilag mindig korrekt, ezért elnézést kérek. A jelenben és ebben az írásban fontosabb, hogy magam legyek, akit nem kötnek ezek a dolgok. Köszönöm, ha ezt megérted. Első sorban magamnak írom, hogy legyen egy elfogadásom, egy mély megélésem. Nem sajnálatra vágyom, együttérzésre annál inkább, de hagyom, hogy alakuljon, alakuljak a szavak által.