Azon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen emlékeket hozzak fel, hogy komplex legyen a kép. Maradok még a kisiskolás kornál, ahol egy meghatározó élményem volt 9-10 évesen, amikor barátnőim megvádoltak azzal, hogy pénzt loptam tőlük. Nem sűrűn volt nálam készpénz, nem voltunk az a család, ahol a zsebpénz ismerős lett volna. Egyszer-egyszer azonban, amikor nem volt megoldva a reggelink, néha kaptunk és olyankor nagy örömmel vettetem bele magam a bolt sűrűjébe és számolgattam a forintokat, hogy mire lesz elég. A '90-es évek vége felé még elég jól ki lehetett egy kis pénzből hozni a reggelit, úgyhogy még nasira is maradjon. Valamelyik reggel is így mentem iskolába. Örültem, hogy tudtam egy kis aprót spórolni tetkós rágóra vagy savanyú cukorkára és számolgattam a pénzem a kabátok között. Ugyanis olyan kabát tárolónk volt, aminek az alsó részébe le lehetett ülni. Szóval Eszter ott ült és számolgatta a pénzét. Ez volt vád, hogy pont akkor pont ott más pénzét számolgattam a sajátom mellett. 

Az érzés van meg, hogy hogy tiltakozom még a feltételezés ellen is. Nem is értettem, hogy hogy gondolhattak rólam ilyet, látom, ahogy folynak a könnyeim az arcomon és bizonygatom, hogy nem tettem semmit. De hogy tehettem volna? Abban az időben, ha jól emlékszem a lányok már tudták, hogy iskolát fogok váltani. Később azzal magyaráztam, hogy így könnyebb volt engem elengedni, utálni. Nem tudom, a mai napig nem tudom mi történt. Ők ezt, hogy élték meg. Egy meghatározó pillanat mégis megmaradt. Vallásos családban nevelkedtem, tudták a barátaim is hiszen hétvégén templomba jártunk, ministráltunk a húgommal. Anyukám egy évvel ezelőtt a történés előtt nagyon beteg volt, de erről még mesélek. A jelen sztorihoz viszont hozzátartozik, hogy az öcsémmel volt már terhes. Szóval a "barátnőim" azt mondták, hogy akkor hisznek nekem, ha megesküszöm az anyukám és a még meg nem született öcsém életére. Emlékszem, hogy fel sem tudtam fogni, hogy mit kérnek csak sírtam és szerintem ordítottam is, hogy nem tettem semmit. Végül megesküdtem. Nem loptam. Mai napig nem értem a feltételezést sem. Szerintem ők sem értik, ha visszagondolnának, ha emlékeznének erre. De sokkal valószínűbb, hogy ők már nem is emlékeznek, ha mégis, akkor biztosan nem így.

Visszatérek Anyukám nagy betegségére, mert eléggé meghatározta szorongásaimat. Nem mondanám, hogy erős kötelék volt közöttünk. Sokat vitáztunk, nem értettük egymást. Ha ma visszanézek erre az Eszterre látom, hogy mennyire szüksége lenne az anyai ölelésekre. Biztos kaptam ilyeneket, de valahol mélyen mégsem ez a megélésem. Erősebb a hiányérzet. Már nem hibáztatok ezért senkit. Tudom, hogy nem volt könnyű út anyukámnak sem. Ennek ellenére bennem van az gyermek, aki éhes a szeretetre, elfogadásra, megértésre és ezek közül elég sok hiányérzet marad. Szóval ebben az eleve nehéz kapcsolatban apukám egy mentsváram, egy kapaszkodóm, sokszor cinkostárs. Természetesen ez sem fekete-fehér, de ezt csak sokkal később látom be. Mégis jön egy váratlan betegség, ami mindenkit megráz. Először nem is tudják, vagy csak nekünk gyerekeknek nem mondják, hogy mi is ez pontosan, de súlyos ezt érezzük. Anya nincs otthon sokáig, Apa sokat sír, aggódik, retteg attól, hogy egyedül marad. Valamikor a dolgok közepén megérezzük ezt, hogy ez is egy opció, hogy teljesen elveszítjük anyát. Felfoghatatlan, szerintem nem is értjük, fogjuk fel. Kerestem most iskolai emléket ebben az időben, semmi nem jut eszembe. Valószínűleg teljesen lényegtelen volt minden más. Aztán anyát megműtötték, nagyon hosszú idő volt a lábadozás és amire újra örülhettünk, hogy otthon van velünk, Igyekeztünk jó gyerekek lenni ebben az időben, de nincs sok emlékem, hogy hogyan éltük túl. A halál ekkor nagyon közel jött, közelebb, mint papám halálánál, pedig az is nagyon sokkoló és mély élmény volt. Mai napig megvan a kép a fejemben, hogy vasárnap felkeltünk tudtuk, hogy családi ebédre megyünk a nagyszülőkhöz. Apukám mégsem volt ott reggel, teljesen szokatlan volt. Anyukámmal és a húgommal sírtunk a nappaliban az ágyukon. Ez az emlék. Papához eléggé kötődtünk, szerettünk vele játszani, nem sokat beszélt velünk, de éreztük, hogy mennyire szeret minket. Első lány unokái voltunk. Látom a szemét, ahogy ránk néz és látom, hogy imád minket. Rosszcsontok voltunk, ő pedig élvezte, hogy csipkedhet minket, hogy rajongunk érte. Apával fura volt a kapcsolata nem is sok mindenre emlékszem. Ma már sok mindent tudok és látok ebből a nehéz kapcsolatból. Örülnék, ha apukám meg tudná ezt dolgozni. Saját magáért és az öcsémmel való kapcsolatáért is. 
Visszatérve anyához, túlélte ezt is, mert ő az egyik legnagyobb túlélő a családban, akit ismerek. Túlélte és egy évre rá még életet is adott az öcsémnek. Az öcsém, aki két lány után érkezett plusz egy ilyen betegség után maga volt a megváltás. Mindenki kényeztette, babusgatta. Anyai ágon az első fiú unoka. Mindenki rajongott érte. Mi a tesómmal már 11 és 9 évesek voltunk, amikor született. Mielőtt felfejtem ezt az élethelyzetet szeretném leírni a húgommal való kapcsolatomat. 

1,5 éves voltam, amikor megszületett. Van egy fotó, ahol durcásan állok az ágy előtt, amin fekszik ez a kis újszülött. Két lány, kis korkülönbség. Alapélményem, hogy vékonyabb, szebb, okosabb, bátrabb nálam. Gyorsabban tanul, szeret szerepelni, hangosabb és színesebb. Sokat játszunk és talán sokszor elég jól el is vagyunk együtt, de sokszor mély a szakadék. Sok a rosszérzés, a gyűlölet, a versengés. Ma már látom mennyire felesleges az egész, de akkor ott erősíti a szorongásaimat, a félelmeimet, a megnemértettséget. Olyan dolgokat is rá tudok pakolni, amihez semmi köze. Egyszer nagyon-nagyon megbánom fizikailag is. Fájdalmas most erre gondolni, mennyit szenvedhetett miattam. Mennyit szenvedtünk egymás miatt. Aztán amikor talán kicsit jobb lett, akkor kaptunk egy öcsikét. Vele együtt pedig az egyik legnagyobb terhét a családunknak, elkezdtek családi házat építeni a szüleink. 
A legtöbb anyagi jellegű traumám ebből az időszakból jön. Sok-sok veszekedés, teljesen érthetetlen feszültség. Sokat vagyok a kisöcsémmel, szeretem nézni, ahogy fejlődik, de a levegő körülöttünk egyre furcsább. Rossz és nehéz idők járnak ránk. El kellene adni a lakást, amiben lakunk, hogy tudják folytatni az építkezést, de nagyon rossz a piac. Annyi az emlék, hogy nagyon rossz áron megy el a lakás és mivel még nincs kész a ház, albérletbe kell mennünk. Közben egyébként iskolát is váltottunk, ami hozott egyfajta békét az életünkbe. Azért azt érezzük, hogy sok a változás egyszerre. 
Nagyon furcsa volt új helyre beilleszkedni, de közben nagyon gyorsan ment. Eléggé elfogadó közeg volt. A felvételi beszélgetés megmaradt. Szerettem volna az osztályon belül énektagozatra menni, meghallgattak nem választottak be másik út a művészet volt. Mutattam korábbi rajzaimat, nem győztem meg őket erre tisztán emlékszem. Még a régebbi iskolámban olyan rajztanárom volt, akit nagyon profinak tartottam, sokat követelt és az emlékem az, hogy semmisem nyerte el a tetszését, amit csináltam. De az sem maradt meg, hogy bárkitől elájult volna. Mindenesetre volt egy egyiptomi fáraós képem, amire nagyon büszke voltam. Sokat dolgoztam rajta apával, gondoltam ezt viszem el a felvételire. Nagyon meglepődtem, hogy nem arattam vele sikert. Ma már látom, hogy teljesen görcsös megfelelés volt az egészben és nekem sem tetszene. Akik szemben ültek vele sokkal nagyobb művészi szabadsághoz szoktak és utólag örülök, hogy nem láttak semmi jót abban a képben. Mégis rajzszakos lettem. Izgalmas időszak volt ott tanulni és azt hiszem igazán jó volt pont ott kamasznak lenni. Volt lehetőségünk kitörni, sok mindent nem értettek meg a felnőttek, de nem emlékszem arra, hogy a legrosszabb embernek éreztük volna magunkat. Itt is alakultak fontos barátságok. Azt hiszem ebben az időben a szorongásom átalakult kicsit. A húgom még mindig tehetségesebb, sikeresebb volt ebben az új közegben, de már talán én sem éreztem magam annyira egyedül. Az első igazi több napot ottalvós osztálykirándulás csodás élmény volt. Kezdtem végre kinyílni. Többször volt már jó abban a közösségben lenni, mint otthon. Különleges érzés volt. Hetedik év vége felé, azonban váratlan dolog zavarta meg az életet. Ezzel fogom folytatni a történetet.