Sajnálom, de most úgy alakult, hogy megbontom a saját magam által gondolt kronológiát. A jelen mindent felülír és olyan hatásokat gyakorol, hogy a múlt mély szálaiba most nem tudok belekapaszkodni. Nagyon elfáradtam, a jelen most olyan nehéz és homályos. 

A jelen épp egy kezelést jelent, antibiotikummal, ami jól megviseli a gyomromat, hiába a probiotikum. Közben megjelent egy podcast beszélgetés velem. Érdekesek a reakciók, szépek a történetek, a megélések, amikbe beavatnak sokan. Nem önsajnáltatás miatt beszéltem, tanítani szeretném, hogy ne legyen tabu az a mély fájdalom, tehetetlenség, ami körbeveszi a meddőséget. Szeretném, ha lehetne ezekről beszélni, hogy mindenkinek könnyebb legyen a mindennap. Ma azért kezdtem el írni, mert egyszerűen nem tudok másra koncentrálni csak a gyomromra és arra, ahogy megviseli ez az antibio kúra, de már csak az este van, ez tartja bennem a lelket. 
Közben a múlt leírása mellett feltűnt mennyire nem mentem bele a lelki mélységébe, mennyire szorongtam. Milyen keményen érintett az első sztreoid kezelés. Nem volt nagy önbizalmam előtte sem, de talán kicsit épp felszabadultam az új helyen, befogadtak. Erre teljesen megváltozott a testem, amit sem a felnőttek, sem a környezetem nem tudott jól kezelni. Ilyenkor ránézek erre a 13 éves Eszterre és tényleg megkérdezem, hogy neki miért kellett volna ezt helyén vagy jól kezelnie. Semmi segítsége nem volt, ami igazán előre vitte volna az úton. Szorongását erősítette a hízás és az, hogy nincs rá módszere. 
Amikor jobban leszek és elkezdem a középiskolát, elhiszem, hogy egy nap valakinek a felesége, társa, anyukája leszek. Nagyon vágyom erre, hogy mi van e mögött, hogy vágyom a teljes elfogadásra, befogadásra, vagy csak minden kamasz végig megy ezen a szakaszon nem tudom pontosan, talán mindegyik. Egy biztos, életre szóló barátságok köttetnek, mai napig tartanak és családokként összetartunk ma is. Ezt el sem hittem volna ott akkor 24 évvel ezelőtt. Tele vagyok ajándékokkal, nagyon sok a hiány, de közben olyan erős oszlopok maradnak ebből az időből, amit nagyon szép látni. Csodálatos, hogy ma már megengedem ezt a kettőséget, hogy nem kell fekete-fehéren látni ezt az időszakot, lehet színes. Többszínű, többszagú, sok árnyalatos időszak. Örülnék, ha ezt az akkori Eszter is elhinné és tudna erőt meríteni abból, hogy azért elég sok jó dolog veszi körül. Az iskola nagyon nehéz, egy új idegen nyelvet kell elsajátítania anyanyelvi szinten. Második évben már tantárgyak vannak ezen a nyelven, nagyon erősíti a szorongását ez az egész. A nem megfelelését, hogy mindenért küzdeni kell, hogy sok áldozat kell. Hihetetlen, de megoldom ezeket a köröket visszatekintve mégis nagyon sokat bántom saját magam. Ezt a legnehezebb látni, hogy mások után kapálódzom, mások szeressenek. Közben saját magamat sem engedem ebbe a folyamatba. Nagyon sokáig gyúrom ezt, még párkapcsolatban is 10 évvel később. De meg fogom tanulni, lesz máshogy, tudok magam mellett dönteni. Nagyon rögös és fájdalmas út lesz. 

Ölelem ezt a 16 éves lányt, hiába mondanám neki, hogy minden rendben lesz, engedje meg magának azt, hogy alakul, nem hallgatna rám. Talán inkább ott lennék neki, meghallgatnám, mondja el a frusztrációit, hogy keresi önmagát és keresi azt, hogy szeresse valaki nagyon mélyen (oh milyen sokat kell erre még várnia, milyen sokáig kell még dolgoznia ezen, hogy ezt megengedje magának). Amikor ezeket a sorokat írom már egy ideje mozog bennem, hogy szeretnék segíteni a fiatal lányoknak. Adni egy olyan teret, ahol önmaguk lehetnek, frusztráltak lehetnek, kiírhatják, rajzolhatják, kifejezhetik a sok-sok frusztráltságot. Egy nap szeretnék egy ilyen tér lenni nekik, megmutatni azt a sok eszközt, ami rendelkezésünkre áll. Nem lesz minden karikacsapásra jobb tőle, de a felszínen tudunk maradni és ami a legfontosabb legalább magunkat nem bántjuk. Vigyázzunk ma is magunkra, mert ez a legfontosabb. A feladatok megvárnak, mindig lesznek. Nagyon sürgető, túl intenzív világunkban merjünk levegőt venni, maradjunk a felszínen, maradjunk emberek. 
Köszönöm, mindennek helye van. Itt és most ezt le kellett írni, ki kellett adni, hogy mehessek tovább.